2017. szeptember 2., szombat

Váratlan, 66.rész

- Hihetetlen, hogy megvan még a szobám – ámultam, mikor Keaton társaságában beléptünk az említett helyiségbe.
- Mióta nem jártál már itt?
- Bő három éve.
- Hol laktatok St. Church előtt?
-  A nagyszüleimnél. Miamiban – magyaráztam.
- Gondolom, az apai nagyszülők, igaz?
- Igen. Maggie nagyit és Richard nagyapát nem láttam három éve – hajtottam le szomorúan a fejem.
- Nem is beszéltetek?
- De igen. Sokszor kerestek, de én nem mindig… - elharaptam a mondat második felét.
- Értem – bólintott, majd lerakta a táskáját a földre.
- Oké.
- Mondd, Rolls-Royce. Hol fogok aludni? – érdeklődött, nekem pedig önkéntelenül megjelent egy mosoly a szám sarkában.
- Van egy kinyitható kanapé ágyam – böktem az említett bútordarabra.
- Remek – ült le, egyik kezét a támlára fektetve, másikat pedig az ölében nyugtatva.
Ráerősen odasétáltam és elhelyezkedtem mellette.
- Mondta anyukád, hogy miért hívott ide? – tért a tárgyra fesztelenül.
- Nem.
- És sejted?
- A nagyszüleimre gyanakszom – vallottam be, hátradöntve a fejem. Tarkóm Keat kezéhez ért, de nem húzta el. Csak hagyta, hadd támasszam meg rajta a fejem.
- Pontosabban?
- Ők sosem hibáztattak engem és próbálták anyát is jobb belátásra bírni – hunytam be a szemem fáradtan.
- Tehát az ő kezük van a dologban.
- Azt gyanítom – dünnyögtem, majd álomba merültem.
Mikor felébredtem, a szobában enyhe sötétség uralkodott, így arra a következtetésre jutottam, hogy időközben beesteledett.
A fejem Keaton vállán pihent, egyik lábam pedig kis híján az ölében, keze a vállamat karolta át. Nem mertem megmozdulni. Fejét az enyémnek döntve lassan, egyenletesen szuszogott.
Vettem egy nagy levegőt, beszippantva finom illatát. Óvatosan egy kicsit feljebb emeltem a fejem, hogy rá pillanthassak. Szemei csukva voltak, arca nyugodtan, békésnek tűnt. Egyszercsak felemelte másik kezét és fejemet visszadöntötte a vállának. Elmosolyodtam.
Éles csengés térített magamhoz, melynek hatására ijedten rezzentem össze.
- Igen? – halászta elő zsebéből telefonját Keat és a füléhez emelte.
- MÉGIS HOL A FENÉBEN VAGYTOK? – Wyatt olyan erőteljesen beszélt, hogy még én is jól hallottam.
- New Yorkban.
- NEW YORKBAN?
- Royce édesanyjánál – felelte Keat rám sem nézve.
- ROYCY ANYJA? MIT KERESTEK OTT?
- Ezt még nem tudom biztosra – felelte Keaton, amit néhány másodpercnyi hallgatás követett.
- Meddig maradtok? – kérdezte valamivel visszafogottabban Wyatt. Már nem kiabált, de olyan csendes volt a szobám, hogy még így is értettem, mit mondott.
- Egy hétig.
- OTT MARADTOK EGY HETET?
- Tulajdonképpen minek ismételed meg, amit mondok?
- Némileg zaklatott vagyok – érkezett a válasz. – Add őt!
Keat szó nélkül átnyújtotta nekem a telefont.
- Szia! – szóltam bele halkan.
- Jól vagy? – kérdezte Wyatt azonnal. Hangja aggodalmasnak tűnt.
- Persze – bólintottam. – Ne haragudj, hogy nem szó…
- Semmi baj, nem számít – vágott a szavamba. – Minden rendben? Miért akart anyukád hirtelen látni?
- Ezt még nem mondta el.
- Értem. Mit mondjak Zaynek?
- Az igazat – vontam vállat.
- Jól van. Vigyázz magadra, oké? És írj vagy hívj. Ki van kapcsolva a telefonod!
- Rendben van – nyugtáztam engedelmesen.
- Add vissza Keatet, kérlek.
Visszaadtam a telefont, Keaton pedig érzelemmentes ábrázattal emelte ismét a füléhez. Wyatt mondott neki valamit, de azt már nem hallottam. Bizonyára lehalkította a hangját vagy csak normális hanghordozással beszélt. Keaton csak bólintott és igennel felelt, aztán pedig lerakta.
- Mit mondott? – kíváncsiskodtam.
- Csak biztosítani akart arról, tisztában vagyok e vele, hogy mindenkit eltesz láb alól, aki bántani mer téged.

(Tudom, hogy ezek nem ők, de nagyon jó a részhez a gif!!)


2 megjegyzés :

  1. Áááááááááááá! Annyira jó. Keat nagyon cuki. <3
    Várom a folytatást ;)

    VálaszTörlés