2017. szeptember 30., szombat

Maradj mellettem! 2.rész

Thel lakosztálya pont olyan hatalmasnak és fényűzőnek látszott, mint amilyet az ember egy ilyen hírességnek elképzel. Szinte azonnal eltűnt a szemem elől, így egyedül maradtam, mindenféle instrukció nélkül. Körbejártam a nappalit, nézegettem a bútorokat meg a díjakat. 
Kábé tíz perc múlva előkerült Ric. 
- Bocsáss meg, hogy így magadra hagytalak! Ne haragudj! 
- Nincs semmi gond! - mondtam ma már vagy harmadszorra. 
- Gyere utánam, légy szíves! - vitt be egy üres szobába, ahol leültetett az egyik székre. A telefonja folyamatosan csörgött, így sűrű elnézést kérések közepette elhagyta a szobát, hogy fogadja a hívásokat. 
Pár perccel később megérkezett az orvos és kedvesen rám mosolygott. 
- Mi a neve, kisasszony? 
- Faye Jezebel - mutatkoztam be. 
- Én pedig Brick doktor. Mutassa a kezét - hámozta le a kezemről a pólót, ami kissé beleszáradt már a kezembe. - Először menjünk és mossuk meg - vezetett a szobából nyíló fürdőbe. 
Miután kimosta a sebet, megvizsgálta, nem kell e összevarni. 
- Azt hiszem, nem lesz rá szükség - határozta végül el magát, majd lefertőtlenítette és bekötözte. - Máshol nem ütötte meg magát? 
- Egy kicsit a derekam. De csak belilult, semmi több. - Ezt már időközben lecsekkoltam.
- Jól van. Ha megbocsájt, mennem kell. 
- Rendben, köszönöm! Thel jól van? - érdeklődtem. 
- Az orvosaként nem mondhatok semmit - pillantott rám bocsánatkérően. 
- Persze, megértem - bólintottam. Nyilván nem kockáztatják meg, hogy elmondom a sajtónak vagy ilyesmi. 
Miután a doktor elment, megszólalt a telefonom. 
- Igen? - szóltam bele sóhajtva. 
- Hol a fenébe vagy, Jeez? Phil azt mondta, betelt a pohár és kirúg! - kiabált a telefonba a legjobb barátnőm, Tessy.
- Már indulok is! - pattantam fel. Basszus! Teljesen kiment a fejemből a munka! 
- Várj, várj, várj! – kapott el az ajtóban Ric. – Kérlek, ezt írd alá! – tolt elém egy papírt meg egy tollat. Gyorsan átfutottam a leírtakat, melyeknek egy lényege volt, semmilyen körülmény között se áruljak el semmit abból, ami ma történt. Aláfirkantottam a szerződést és már ott sem voltam.
- Köszönünk mindent! – kiabált utánam Ric, mire elmosolyodtam. Legalább nem csak az érdekelte, hogy hallgassak.
Mire visszaértem a munkahelyemre az ajtók már zárva voltak és a securitysek Phil parancsára nem engedtek be. Remek! Elvesztettem az állásom, amiért annyit dolgoztam.
Fáradtan hazakullogtam a kis bérelt lakásomba és levetettem magam a kanapéra. Rettentően fáj a derekam és a kezem. Fáztam is egész úton, hisz már nem volt meg a pulcsim. Ott helyben elaludtam a kanapén.
Másnap úgy határoztam, nem hagyom ennyiben a dolgot és visszaszerzem a munkámat. Délelőtt révén még nem sorakoztak ott a securitysek, hiszen még ki se nyitott a klub. Besurrantam a hátsó ajtón és egyenesen Philhez indultam. A színpadon állt és nagyban magyarázott a dolgozóknak, hogy mit, hova tegyenek. Mikor megpillantott, mérgesen csípőre rakta a kezeit.
- Ne gyere ide többé, Jezebel! Ki vagy rúgva! – közölte összehúzva a szemeit.
- Nem adnál még egy esélyt? – sóhajtottam nagyot.
- Már adtam egy párat! – érkezett a válasz. Igaza volt. Nem ez volt az első eset, hogy hibáztam.
- Legalább még egy utolsót – kérleltem, mert nagyon fontos volt nekem ez az állás.
- Hol voltál tegnap? Miért nem jöttél dolgozni? – dörrent rám, miközben felém sétált.
Szóra nyitottam a szám, de nem tudtam, mit mondani, így inkább becsuktam és lehajtottam a fejem. Erre nem tudtam, mit mondani.
- Kérem, nézze el neki! Velem volt – szólalt meg valaki mögöttem, mire a teremben lévők felzúdultak és sugdolózni kezdtek.
Lassan hátrafordultam és egyenesen Theloinous Kittel találtam szembe magam. Meg persze a mögötte ácsorgó Riccel. Thel ráerősen mögém sétált és a vállaimra rakta a kezét.
- Bocsánatot kérek! – hajtott fejet. – A kijáratnál futottunk össze, épp dolgozni jött, de feltartottam.
Phil csak tátogott, meg sem bírt szólalni.
- Kérem, ne rúgja őt ki az én hibámból! – folytatta Thel.
- Pe-persze! – hápogott Phil. – Ha ez a helyzet, természetesen nem fogom elbocsájtani őt. Igen. Igen. Bocsánat.
- Köszönöm szépen! És még egyszer elnézést! – lépett mellém Thel és meghajolt.
- Ugyan! Nem történt semmi, csupán egy kis félreértés volt – sietett a válasszal mézes-mázos hangon Phil.
Thel összehúzta a szemeit, de nem mondott semmit, hanem felém fordította a fejét.
- Mikor végzel? – kérdezte jóval halkabban.
- Jezebel ma szabadnapos! – kotyogott közbe segítőkészen Phil.
- Igen – bólintottam.
- Akkor kérlek gyere velem!


Következő rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/10/maradj-mellettem-3resz.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/09/maradj-mellettem-1resz.html
Bejegyezte: dátum: 9 megjegyzés :

2017. szeptember 29., péntek

Maradj mellettem! 1.rész

A koncert után érkeztem csak meg. Így határozták meg a műszakom, ezért alaposan lemaradtam a Rebelsről avagy a szabadság lázadóiról. Jegyet se tudtam venni, mert az összes elfogyott, mire sikerült volna odajutnom, hogy vegyek egyet. Meglehetősen csalódott voltam, de titkon reménykedtem, hogy összefutok velük a dedikálásuk után. Valójában nem voltam akkora rajongó, mint feltehetőleg azok, akik elkapkodták az összes jegyet, de volt néhány számuk, amit nagyon szerettem és szívesen meghallgattam volna. 
Bedugtam a kulcsom a hátsó bejárat ajtajába és elfordítottam. Még le se nyomtam a kilincset, az ajtó már is kinyílt és vele együtt valaki konkrétan kizuhant. 
- Oh-oooh-oh! - kaptam el ösztönösen az illetőt, majd hátra estem és gyakorlatilag elterültünk a betonon. Én a fenekemre estem, elég gyenge kitámasztással, mert a váratlan vendégem fejét fogtam, nehogy megsérüljön. Ülő helyzetbe tornáztam magam, tekintetem lesiklott az ölembe pihenő férfira. Thel volt az, a Rebels frontembere. 
Lehunyt szemekkel, szaporán lélegzett, szerencsére úgy tűnt, eszméleténél van. 
- Elnézést! - lehelte. 
- Semmi gond - vágtam rá, továbbra is tartva a fejét meg a vállát. - Jól vagy? Hívják orvost? Fel tudsz állni? 
- Ric... Itt vár... Autóval... Köszi - mondta Thel, miközben megpróbált felállni, de erőtlenül esett vissza. Halvány lila dunsztom sem volt, ki az a Ric, de gondoltam, már az is bőven elég, ha ő tudja. 
- És pontosan hol az az autó? - érdeklődtem, miközben karját a nyakam köré fontam és segítettem neki feltápászkodni a földről. Egyik kezemmel a nyakam körül lévő karját fogtam, míg másikkal a derekát. A teste tűz forró volt. 
- A másik... Utcában - biccentett egy nagyon aprót a megfelelő irányba. 
- Nagyon magas lázad van - jegyeztem meg, miközben az említett irányba indultunk. 
Néhány méter után Thel megállt pihenni, én pedig lekaptam fekete pulcsimat és a hátára terítettem. Kezeit egyenként a pulcsi ujjaiba tessékeltem, majd felhúztam a kapucnit a fejére, nehogy felismerjék. Hűvös ősz révén még inkább megfázott volna egy szál pólóban. Mázli, hogy imádok olyan ruhákat hordani, amik nagyok rám. 
Thel karját ismét a nyakam köré fontam, ő pedig teljes testével nekem dőlt, fejét az enyémnek támasztotta. 
Mikor befordultunk a sarkon, azonnal megpillantottam egy hatalmas fekete autót, aminek nekidőlve egy öltönyös alak ácsorgott. Sanszos, hogy ő lehetett Ric. Mikor megpillantott minket, úgy rohant felénk, mint akit puskából lőttek ki. Thel mellé pattant és a srác szabad kezét megragadva a nyaka köré fektette, pont, mint én, így már ketten támogattuk a szupersztárt. 
- Ne haragudj, Thel. Nem tudtam, hogy ekkora a baj - hadarta bűnbánóan. - Köszönöm, hogy segítettél neki - intézte ezúttal hozzám a mondandóját. 
- Nem tesz semmit - vágtam rá. 
Időközben megérkeztünk az autóhoz, így fürgén kinyitottam az ajtót és besegítettük a félig eszméletlen Thelonious Kittet. 
- Most nincs időm titoktartási szerződést írni, de kérlek, ezt ne mondd el senkinek! - fordult felém Ric, mire csak bólintottam. 
- Természetesen! 
Ric épp indult volna a volánhoz, mikor Thel elkapta a csuklóját. 
- Ric - suttogta. 
- Mi az, Thel? - hajolt le hozzá Ric. 
- Vigyük el... Őt is. Megsérült. 
- Megsérültél? - kapta felém a fejét aggódva Ric. 
- Semmi bajom, siessen, vigye kórházba! - legyintettem balommal, mire Ricnek elkerekedett a szeme. 
- Tiszta vér a kezed! - mutatott az alkalomra. Értetlenül lenéztem és meglepetten láttam, hogy valóban iszonyatosan felsértettem a kezem. 
Ric áttessékelt a kocsi másik felére és gyakorlatilag berakott a hátsó ülésre, Thel mellé. 
Ezekután sietősen beszállt a vezető ülésre és útnak indultunk. 
Thel a kezembe nyomott egy fehér pólót, bizonyára azért, hogy elállítsam vele a vérzést. 
- Köszi - csavartam a karom köré az anyagot. Ellenkezni akartam, hogy ne tegyem tönkre a pólóját, de féltem, csak megharagudna. Rápillantottam. 
Fejét hátra döntve, továbbra is szaporán szedte a levegőt, mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt. 
Elfordítottam a fejem és behunytam a szemem. Irdatlanul fájt a kezem és a derekam. 
Hamarosan meg is érkeztünk, Ric leparkolta a kocsit egy parkolóházban. Nem akartam akadékoskodni, hogy ez nem egy kórház, hanem egy szálloda. Biztos magánorvosa van vagy ilyesmi. Két újabb öltönyös fickó kapta ki Thelt a kocsiból, én pedig Ric parancsára követtem őket. 

(a gif csak azt mutatja, hogyan támogatta a csajszi Thelt. Nem voltak ilyen boldogok :D )


Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/09/maradj-mellettem-2resz.html
Bejegyezte: dátum: 13 megjegyzés :

2017. szeptember 26., kedd

Felejthetetlen nyár, 49. rész

- Hát ez nem volt rossz – nyújtózkodott Cooper a film végezetével.
- Nekem nagyon tetszett – lelkesedtem, kis híján tapsikolva. Az emberek elkezdtek kiszállingózni, de mi, jó szokásunkhoz híven megvártuk a film legeslegvégét, míg minden név, közreműködő és egyéb lemegy a vásznon és biztosra mehetünk, hogy nem lesz valami utóextra jelenet.
- Menjünk mosdóba – biccentett Coop, majd fel is állt. – Dex szunyókál vagy mi?
Oldalra néztem és azt láttam, hogy Dexter valóban lehunyt szemekkel szuszogott.
- Úgy fest – bólintottam visszafordulva Cooperhez. – Azt nézd! – mutattam a mögöttünk lévő ülésre, amin egy bontatlan mars csoki és egy tábla milka hevert.
- Mi az? – nézett arra Coop is, mindketten feltérdeltünk az ülésünkre és az elemózsiát sasoltuk.
- Csoki – mondtam, ha esetleg nem lett volna neki egyértelmű.
- Most szivatsz? Te raktad oda? – röhögött felém pillantva.
- Dehogy. Minek raktam volna oda? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.
- Mit tudom én. De ki hagy itt egy tábla milkát?
- Egy olyasfajta ember, mint te – adtam meg a szerintem nagyon is logikus választ.
- Sose hagynék el egy bontatlan csokit – szorította a kezét a szívére drámaian Coop.
- Hát hogyne – nevettem el magam jól mulatva.
- Elvigyük? – sandított rám tanácstalanul.
- Hát itt ne hagyjuk! – hőbörögtem a csokik után nyúlva, de sajnos nem volt elég hosszú a kezem.
- Majd én – ajánlkozott Coop lovagiasan és megszerezte az édességeket.
- Keltsük fel Dexet, majd fogyasszuk el ezeket.
- Minek keltjük fel? Mi találtuk. A mi zsákmányunk – ellenkezett Cooper.
- Tulajdonképpen én találtam – pontosítottam a teljesség kedvéért.
- De én szereztem meg. Ez a kettőnk melója volt – bizonygatta Coop.
- Irigy vagy – nevettem el magamat, mire elfintorodott.
- Talán – biggyesztette le a száját. – Na, jó. keltsd fel ezt a hétalvót és addig felkeresem a mosdót.
- Rendben – egyeztem bele, Coop pedig el is somfordált a kijárat irányába. Csak remélni tudtam, hogy nem zárkózik be az egyik WC-be és eszi meg az összes csokit egymaga. Képes lett volna rá. Így utólag már bántam is, hogy elengedtem őt a zsákmánnyal.
 Dex békés arccal szendergett a másik oldalamon. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, haja a homlokába lógott.
Közelebb hajoltam hozzá, tekintetem az arcát fürkészte.
- Dex – rázogattam meg egy kicsit a vállát, mire azonmód felpattant a szeme. Kissé ijedten hőköltem hátra a hirtelen reakciójától. – Jesszus!
- Mi van? – vágott fura arcot.
- Nem is aludtál? – hökkentem meg.
- Elaludtam volna? – kérdezett vissza szórakozottan.
- Már magam sem tudom – sóhajtottam lecsüccsenve mellé.
- Nem tartom valószínűnek, hogy elaludtam volna – jutott végül döntésre, megdörzsölve a szemeit.
- Szóval mindent hallottál – értelmeztem a helyzetet.
- Igen. Nekem is jár csoki – ragadta meg a lényeget rögvest Dex.
- Hát hogyne – hagytam rá. – Te raktad oda? – jutott hirtelen eszembe, hogy esetleg megviccelni készül a bátyját.
- Mikor? Miközben aludtam? – vágott ártatlan arcot.
- Nem is aludtál! – mutattam rá, miközben alig bírtam visszafojtani a kitörőben lévő nevetésemet.
- Azt mondtad, nem tudod, aludtam e vagy sem – pislogott nagyokat.
- Az agyamra mész – hajtottam le a fejem fáradtan.
- Dehogy megyek – simította meg a hajamat kedvesen.
- Mit műveltek? Gyertek már! – hadonászott a széksorok aljánál Cooper türelmetlenül.
- Menjünk – bólintottam, Dex pedig egy szó nélkül felállt, majd maga elé engedve a kijárat felé tessékelt.


Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/10/felejthetetlen-nyar-50resz.html
Előző rész
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/09/felejthetetlen-nyar-48resz.html
Bejegyezte: dátum: 6 megjegyzés :

2017. szeptember 25., hétfő

Váratlan, 68.rész

Landon pólóját szorongatva feküdtem immár a saját ágyamon. Keaton fogalmam nem volt, merre lehetett, de nem volt a szobában. Talán a nagyszüleim rabolták el. Mindegy, egyelőre nem törtem magam, hogy megmentésére siessek. Azon agyaltam, vajon Landon mit szólna hozzá, hogy hazahoztam egy srácot. Biztos eljátszaná a nagy és védelmező báty szerepét, de valójában örülne, hogy megnyíltam valakinek. Biztos kedvelné Keatont, hasonló gondolkodásúak, érdeklődési körűek és típusak.
- Jól van ez így, igaz? – sóhajtottam egy hatalmasat, szorosabban magamhoz húzva a pólót.
Én is kedveltem Keatont, ezen egyszerűen nem volt tovább mit tagadni. Eljött velem ide, egy szó nélkül, teljesen saját ötletétől vezérelve. Azért jött, hogy idézőjelben vigyázzon rám, mellettem legyen, tudván, milyen nehéz helyzet is ez nekem. Ez óriási dolog. Tudtam jól, hogy Wyatt is megtette volna értem ugyanezt, mégis másnak éreztem a két fiú szándékát és hozzáállását.
- Te támogatnál, Landon. Tudom jól. Bíztatnál, hogy vágjak bele – folytattam a suttogást. Szinte hallottam a hangját a fejemben.
Keaton rengeteget változott, mióta először találkoztunk, ugyanakkor megtartotta mindazt, amiért megtetszett. Figyelmes volt, igyekvő és imádtam, hogy piszkálódtunk, szívtuk egymás vérét, a megfelelő határokon belül. Nem tudnék örökös egyetértésben élni senkivel, az nem nekem való.
Egyszercsak kinyílt az ajtó és Keat lépett be rajta, én pedig gyorsan felültem. Nem mondott semmit, csak becsukta maga után az ajtót és az ágyamhoz sétált.
- Apukád rengetegszer hívott – adta át nekem a telefonom, amit tudtommal a kocsiban hagytam. A jelek szerint kivette, mielőtt Thomas elhajtott volna.
- Köszi – vettem át a mobilt, a mozdulat közben az ujjaink egy hangyányit összeértek. Meleg bizsergés futott át rajtam. Felnéztem rá.
Ott állt felettem, lazán oldalra zselézett hajjal, sötét farmerben és szürke pólóban. Iszonyatosan helyesnek tűnt.
- Minden oké? – kérdezte, nyilván azért, mert cseppet sem leplezetlenül bámultam.
- Persze, minden oké – kaptam észbe, megrázva a fejem elkaptam róla a tekintetem.
- A nagymamám azt mondta, tíz perc múlva kész a vacsora – egyenesedett ki, aztán leült az ágyam végébe.
- Rendben – nyeltem egyet, ő pedig egy aprót bólintva rám mosolygott. Olyan természetes mozdulat volt ez a részéről, mégis olyan ritkán láttam tőle hasonlót. 
Mintha zavarban éreztem volna magam. Új volt számomra az érzés most, hogy letisztáztam magamban az érzelmeim. Azonban ezt nem egy negatív érzésként éltem meg, hanem teljes mértékben kellemesnek tűnt. Biztonságban éreztem magam mellette. Boldognak. Már amennyire a helyzetem ezt az érzést engedte.
- Mi van a kezedben? – érdeklődött a póló felé biccentve.
- Landon pólója. Ez volt a kedvence – magyaráztam, de aztán furán éreztem magam, ezért gyorsan leraktam a pólót az ágyamra.
- Értem – bólintott.
Egy perc néma csend következett. Keaton engem nézett, én pedig őt.
- Figyelj csak… - kezdtem volna, de ekkor valaki kopogott az ajtón.
- Igen? Szabad – szóltam ki, fürgén elkapva a tekintetem Keatről.
- Kész a vacsora. Gyertek le – nyitott be Kav, a következő pillanatban pedig mér el is tűnt.
- Mit akartál mondani?
- Ráér vacsora után – ráztam meg a fejem és felpattantam. Nyargaltam volna a konyha felé, de Keat elkapta a csuklóm és finoman visszatartott, majd maga felé fordított.
- Furcsán viselkedsz – mondta, tekintetével az arcomat kutatva.
- Nem hinném – válaszoltam végül, meglehetősen bénán.
- Biztos minden rendben?
- Aggódsz értem vagy mi? – Sokkal nyersebben hangzott, mint amilyennek szántam.
Felvonta a szemöldökét és elengedte a csuklóm.
- Nem, dehogy.
- Jól van akkor. Nincs is miért. Minden rendben – bizonygattam, magam sem tudva, kit akarok meggyőzni. Őt vagy sokkal inkább magamat.
Tulajdonképpen minden rendben volt. Csak hirtelen el akartam mondani neki, mit érzek, mennyire hálás vagyok azért, amiért velem jött és azért is, hogy most aggódik értem. Elhatároztam magam.


Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/10/varatlan-69resz.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/09/varatlan-67resz.html
Bejegyezte: dátum: 1 megjegyzés :
Feliratkozás: Bejegyzések ( Atom )