2017. május 29., hétfő

Kosársuli, 42.rész

Vili bá edzést végét jelző sípjának hangja felüdülés volt a számomra. Nem mondom, hogy nem élveztem az edzést, mert az nem lenne igaz. Kemény volt, hatásos, se ugyanakkor szórakoztató is. Viszont a fáradtság mindent legyőzött. Kiterültem a pálya szélén és lehunytam a szemeim, nagyokat lélegezve.

- Mi lesz, Bokasérült lány? Itt alszol? - állt meg felettem Konrád, mire az egyik szememet kinyitottam és felsandítottam rá.
- Nem is hangzik rosszul - mocorogtam, mígnem kényelmes elhelyezkedtem.
- Gondolom, a mai maraton lefutásos randikat törölnöm kell - mondta komolyan.
- Most szivatsz? - nyögtem fájdalmasan.
- Igen - érkezett a válasz.
- Miért teszed ezt velem? - sóhajtottam. - Már a futás gondolatától rosszul leszek.
- Úgy tűnt, azért az edzésen annyira nem szenvedtél - mondta. Jó tudni, hogy néha ő is figyel engem, nem csak én őt.
- Egészen szórakoztatóak voltak a feladatok - feleltem továbbra is csukott szemekkel.
- Milyen szórakoztató lett volna, ha párban lettünk volna - jegyezte meg, mire felpillantottam rá, Konrád pedig rám kacsintott. Pólóját még mindig nem vette fel, csak a nyakába rakta, mint valami törülközőt. Kellemes látványt nyújtott. Egész nap el tudtam volna nézni.
- Hagytál volna nyerni? - pislogtam nagyokat, mire elnevette magát.
- Nem is az, hogy hagytalak volna - válaszolta, de mielőtt megkérdezhettem volna, hogy ezt most mire is érti, Konrád leguggolt mellém, karját átdugva a derekam és a lábaim alatt majd nemes egyszerűséggel felemelt. Karjaimat önkéntelenül a nyaka köré fontam, szánk egyvonalba került.
- Tudod, mi jut erről eszembe? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Nem én - ráztam meg a fejem.
- Az év eleji bokasérülésed másnapján is így cipeltelek fel az emeletre - emlékeztett mosolyogva. Valóban így volt.
Az első akadályba akkor ütköztem, mikor kis híján kiestem a kocsiból kiszállás közben. A második becsengetéskor ért el, a harmadik pedig akkor, mikor az első tíz lépcsőfokot nagyjából nyolc perc alatt sikerült megmásznom. Nos, nagyjából húszperces késés volt előreláthatóban.
- Csaknem segítségre szorulsz, bokasérült lány? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.
- Gondolom, mondanom sem kell, hogy vajon mit keresel nyolc perccel becsöngetés után itt? – pillantottam sokatmondóan az órámra, majd hozzátettem. – Késős srác!
- Ugyan, neked most pont jól jön az én késésem – vigyorgott rám Konrád.
- Mire gondolsz? – értetlenkedtem, de addigra Konrád már utolért, és egy egyszerű mozdulattal felkapott, majd az ölében tartva engem felindult a lépcsőn.
- Mit művelsz? – érdeklődtem meghökkenve, Konrád karjaiban trónolva.
- Felviszlek? – kérdezett vissza enyhén ironikusan. Oké, nyilván nem erre gondoltam, hiszen magát a cselekvést én is felismertem.
- Ment volna egyedül is – adtam be a durcásat, mire Konrád nemes egyszerűséggel elejtett. Azaz, hogy úgy tett, mintha elejtene, de az utolsó pillanatban „elkapott”. Kissé rémülten fontam a nyaka köré a karjaimat, ő pedig elégedetten mosolyogva nyugtázta a helyzetet.
- Tényleg! Erről jut eszembe.
- Mi jutott eszedbe? – vágott közbe, mire elfintorodtam.
- Nagyon gáláns voltál akkoriban.
- Én mindig gáláns vagyok – vont vállat, majd elindult a csarnokból az öltözők felé.
- Hogyne, szóval eszembe jutott valami.
- Halljuk.
Akkor, a felcipelés előestéjén rám írtál, hogy hogyan jövök másnap suliba. Miért kérdezted? - érdeklődtem kíváncsian.

- Ha egyedül jöttél volna, érted mentem volna - vont vállat.
- Miért? - Nem volt számomra egyértelmű, hogy a mindig késő srác, miért akart volna korán kelni és engem kísérgetni.
- Tetszettél, Bokasérült lány. Még mindig nem jutott ez el az agyadig? - támasztotta homlokát kedvesen az enyémnek.
- Már akkor is?
- Mint azt már mondtam, az első pillanatban megfogtál – jelentette ki, mire bugyuta mosoly terült szét az arcomon, de aztán beugrott valami.
- Te Konrád.
- Tessék, Luca?
- Hol laksz?
- Kábé húsz percre a sulitól. Itt, Budán – felelte hanyagul, majd finoman lerakott az öltözőnk ajtaja előtt.



5 megjegyzés :