- Hova
megyünk? – érdeklődtem
nagyot ásítva.
- Bízz
bennem – érkezett Konrád magabiztos válasza.
- Oké –
engedtem, hogy húzzon maga után, egészen a csarnokig. – Mit keresünk itt? –
pislogtam.
- Túl
sok a kérdés.
- Bocsi
– hallgattam ismét el, gondolván, hogy előbb utóbb úgyis kiderül.
- Itt is vagyunk – nyitott be a szertárba Konrád elégedetten
konstatálva, hogy az ajtó nyitva volt.
- Vajon miért volt nyitva? – tűnődtem.
- Előfordul – vont vállat Konrád, mint aki nem először jár már itt. Nyilván nem először volt itt.
- És mit keresünk itt? – tettem fel újra a kérdésemet.
- Délutáni szundit ígértem neked – mosolyogott, majd
ujjainkat összefűzve egy kopott kanapéhoz
vezetett.
- Miért van itt egy kanapé? – értetlenkedtem, tekintve, hogy
ez egy szertár volt. Tele labdákkal, sportcuccokkal és satöbbi. Nem illett bele
a kanapé.
- Minden folyosón vannak kanapék.
- Észrevettem.
- Mikor elhasználódnak, kicserélik őket,
a régieket meg kidobják –
magyarázta Konrád, majd leült és maga mellé húzott engem is.
- Szóval, ő itt – paskoltam meg magam alatt az elnyűtt
fotelt – egy szegény selejt.
- Ez a selejt fogja megmenteni a napod – mosolygott rám
Konrád, és megcsókolt.
- Hm – feküdtem el rajta, fejemet Konrád ölébe hajtva. –
Szerintem a napomat te mentetted meg.
Már nem hallottam, mit reagált erre, mert elnyomott az álom.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de
valamikor felriadtam. A hátamon feküdtem, fejem továbbra is Konrád ölében volt. Ő
maga szintén aludt, ülve, fejét hátra döntve a kanapé
karfájára. Egyik kezét a derekamon fektette, míg a másikat a tarkója alatt.
Néztem, ahogy nyugodtan szuszogva alszik.
Megláttam, hogy a telefonját kirakta maga mellé, nyilván
ébresztőt állított bevagy ilyesmi. Felkaptam a telefont, és lőttem
egy szelfit magammal és az alvó Konráddal, majd vigyorogva
visszadőltem az ölébe és hagytam, hogy ismét elnyomjon az álom.
- Luca! Luca! – suttogott a fülembe Konrád valahonnan
távolról.
- Hmmm?
- Kelni kell, hamarosan kezdődik az edzés – duruzsolt
a fülembe kedvesen megcirógatva az arcomat.
- Csak még egy perc – alkudoztam fáradtan, jobban
hozzásimulva, mire nagyot sóhajtott.
A nyakam alá csúsztatta a kezét, és finoman felemelte a
fejemet, másik kezével támasztva a derekamat, nagyjából ülő
helyzetbe állított. Fejemet a vállára rakta, jobbjával átkarolt és könnyed
puszikat nyomott a halántékomra.
- Tényleg fel kellene kelned – súgta kedvesen, majd nyomott
egy csókot a számra.
- Legyen – nyitottam ki a szememet, majd ásítottam egy
hatalmasat.
- Segített valamit a pihenés? – kérdezte.
- Valamivel jobb, köszi – mosolyogtam megsimítva az arcát.
- Jól van.
- Mennyi idő van még edzésig? – dörzsöltem meg a szememet.
- 15 perc – közölte Konrád, mire ijedten kaptam felé a
fejem.
- Hogy 15?
- Igen – bólintott.
- Miért olyan kevés?
- Gondoltam, te a gyorsan elkészülő
lányok csoportjába tartozol – mulatott rajtam jókedvűen
Konrád.
- Jó, de a cuccom, meg a… - kezdtem volna, de közbevágott.
- Mindent lehoztam – mutatott a kanapé mellett heverő
táskákra.
- Mégis mikor? – húztam össze a szememet.
- Mikor lejöttünk. Nem emlékszel? – nevette el magát.
- Nem igazán – ingattam a fejemet.
- Para vagy kialvatlanul – nyomott egy puszit az arcomra,
majd felállt és felhúzott engem is. – Menjünk.
- Okés. Nem lehet baj, ha elkapnak minket, ahogy kijövünk
innét? – aggódtam.
- Ugyan ki kapna el?
- Mondjuk az ofő.
- Mindig az utolsó percben érkezik.
- És ha valaki meglát? Még azt hiszik, hogy…
- Mit hisznek, Bokasérült lány? – húzódott huncut
félmosolyra Konrád szája.
- Hogy engedély nélkül megfogdostuk az új kosárlabdákat –
mosolyodtam el, mire Konrád elnevette magát, és szorosan megölelt.
Naggyon cuki! Es a vege!!! :D Nagyon jo lett siess a kovivel legyszi! <3 <3 <3 :3
VálaszTörlésTócsa lettem *-*:33
VálaszTörlésÖrömmel hallom ;)
TörlésSzia!
VálaszTörlésNagyon jó!
Mikor lesz folytatás?