2017. szeptember 26., kedd

Felejthetetlen nyár, 49. rész

- Hát ez nem volt rossz – nyújtózkodott Cooper a film végezetével.
- Nekem nagyon tetszett – lelkesedtem, kis híján tapsikolva. Az emberek elkezdtek kiszállingózni, de mi, jó szokásunkhoz híven megvártuk a film legeslegvégét, míg minden név, közreműködő és egyéb lemegy a vásznon és biztosra mehetünk, hogy nem lesz valami utóextra jelenet.
- Menjünk mosdóba – biccentett Coop, majd fel is állt. – Dex szunyókál vagy mi?
Oldalra néztem és azt láttam, hogy Dexter valóban lehunyt szemekkel szuszogott.
- Úgy fest – bólintottam visszafordulva Cooperhez. – Azt nézd! – mutattam a mögöttünk lévő ülésre, amin egy bontatlan mars csoki és egy tábla milka hevert.
- Mi az? – nézett arra Coop is, mindketten feltérdeltünk az ülésünkre és az elemózsiát sasoltuk.
- Csoki – mondtam, ha esetleg nem lett volna neki egyértelmű.
- Most szivatsz? Te raktad oda? – röhögött felém pillantva.
- Dehogy. Minek raktam volna oda? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.
- Mit tudom én. De ki hagy itt egy tábla milkát?
- Egy olyasfajta ember, mint te – adtam meg a szerintem nagyon is logikus választ.
- Sose hagynék el egy bontatlan csokit – szorította a kezét a szívére drámaian Coop.
- Hát hogyne – nevettem el magam jól mulatva.
- Elvigyük? – sandított rám tanácstalanul.
- Hát itt ne hagyjuk! – hőbörögtem a csokik után nyúlva, de sajnos nem volt elég hosszú a kezem.
- Majd én – ajánlkozott Coop lovagiasan és megszerezte az édességeket.
- Keltsük fel Dexet, majd fogyasszuk el ezeket.
- Minek keltjük fel? Mi találtuk. A mi zsákmányunk – ellenkezett Cooper.
- Tulajdonképpen én találtam – pontosítottam a teljesség kedvéért.
- De én szereztem meg. Ez a kettőnk melója volt – bizonygatta Coop.
- Irigy vagy – nevettem el magamat, mire elfintorodott.
- Talán – biggyesztette le a száját. – Na, jó. keltsd fel ezt a hétalvót és addig felkeresem a mosdót.
- Rendben – egyeztem bele, Coop pedig el is somfordált a kijárat irányába. Csak remélni tudtam, hogy nem zárkózik be az egyik WC-be és eszi meg az összes csokit egymaga. Képes lett volna rá. Így utólag már bántam is, hogy elengedtem őt a zsákmánnyal.
 Dex békés arccal szendergett a másik oldalamon. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, haja a homlokába lógott.
Közelebb hajoltam hozzá, tekintetem az arcát fürkészte.
- Dex – rázogattam meg egy kicsit a vállát, mire azonmód felpattant a szeme. Kissé ijedten hőköltem hátra a hirtelen reakciójától. – Jesszus!
- Mi van? – vágott fura arcot.
- Nem is aludtál? – hökkentem meg.
- Elaludtam volna? – kérdezett vissza szórakozottan.
- Már magam sem tudom – sóhajtottam lecsüccsenve mellé.
- Nem tartom valószínűnek, hogy elaludtam volna – jutott végül döntésre, megdörzsölve a szemeit.
- Szóval mindent hallottál – értelmeztem a helyzetet.
- Igen. Nekem is jár csoki – ragadta meg a lényeget rögvest Dex.
- Hát hogyne – hagytam rá. – Te raktad oda? – jutott hirtelen eszembe, hogy esetleg megviccelni készüli a bátyját.
- Mikor? Miközben aludtam? – vágott ártatlan arcot.
- Nem is aludtál! – mutattam rá, miközben alig bírtam visszafojtani a kitörőben lévő nevetésemet.
- Azt mondtad, nem tudod, aludtam e vagy sem – pislogott nagyokat.
- Az agyamra mész – hajtottam le a fejem fáradtan.
- Dehogy megyek – simította meg a hajamat kedvesen.
- Mit műveltek? Gyertek már! – hadonászott a széksorok aljánál Cooper türelmetlenül.
- Menjünk – bólintottam, Dex pedig egy szó nélkül felállt, majd maga elé engedve a kijárat felé tessékelt.


Következő rész:
Előző rész

2017. szeptember 25., hétfő

Váratlan, 68.rész

Landon pólóját szorongatva feküdtem immár a saját ágyamon. Keaton fogalmam nem volt, merre lehetett, de nem volt a szobában. Talán a nagyszüleim rabolták el. Mindegy, egyelőre nem törtem magam, hogy megmentésére siessek. Azon agyaltam, vajon Landon mit szólna hozzá, hogy hazahoztam egy srácot. Biztos eljátszaná a nagy és védelmező báty szerepét, de valójában örülne, hogy megnyíltam valakinek. Biztos kedvelné Keatont, hasonló gondolkodásúak, érdeklődési körűek és típusak.
- Jól van ez így, igaz? – sóhajtottam egy hatalmasat, szorosabban magamhoz húzva a pólót.
Én is kedveltem Keatont, ezen egyszerűen nem volt tovább mit tagadni. Eljött velem ide, egy szó nélkül, teljesen saját ötletétől vezérelve. Azért jött, hogy idézőjelben vigyázzon rám, mellettem legyen, tudván, milyen nehéz helyzet is ez nekem. Ez óriási dolog. Tudtam jól, hogy Wyatt is megtette volna értem ugyanezt, mégis másnak éreztem a két fiú szándékát és hozzáállását.
- Te támogatnál, Landon. Tudom jól. Bíztatnál, hogy vágjak bele – folytattam a suttogást. Szinte hallottam a hangját a fejemben.
Keaton rengeteget változott, mióta először találkoztunk, ugyanakkor megtartotta mindazt, amiért megtetszett. Figyelmes volt, igyekvő és imádtam, hogy piszkálódtunk, szívtuk egymás vérét, a megfelelő határokon belül. Nem tudnék örökös egyetértésben élni senkivel, az nem nekem való.
Egyszercsak kinyílt az ajtó és Keat lépett be rajta, én pedig gyorsan felültem. Nem mondott semmit, csak becsukta maga után az ajtót és az ágyamhoz sétált.
- Apukád rengetegszer hívott – adta át nekem a telefonom, amit tudtommal a kocsiban hagytam. A jelek szerint kivette, mielőtt Thomas elhajtott volna.
- Köszi – vettem át a mobilt, a mozdulat közben az ujjaink egy hangyányit összeértek. Meleg bizsergés futott át rajtam. Felnéztem rá.
Ott állt felettem, lazán oldalra zselézett hajjal, sötét farmerben és szürke pólóban. Iszonyatosan helyesnek tűnt.
- Minden oké? – kérdezte, nyilván azért, mert cseppet sem leplezetlenül bámultam.
- Persze, minden oké – kaptam észbe, megrázva a fejem elkaptam róla a tekintetem.
- A nagymamám azt mondta, tíz perc múlva kész a vacsora – egyenesedett ki, aztán leült az ágyam végébe.
- Rendben – nyeltem egyet, ő pedig egy aprót bólintva rám mosolygott. Olyan természetes mozdulat volt ez a részéről, mégis olyan ritkán láttam tőle hasonlót. 
Mintha zavarban éreztem volna magam. Új volt számomra az érzés most, hogy letisztáztam magamban az érzelmeim. Azonban ezt nem egy negatív érzésként éltem meg, hanem teljes mértékben kellemesnek tűnt. Biztonságban éreztem magam mellette. Boldognak. Már amennyire a helyzetem ezt az érzést engedte.
- Mi van a kezedben? – érdeklődött a póló felé biccentve.
- Landon pólója. Ez volt a kedvence – magyaráztam, de aztán furán éreztem magam, ezért gyorsan leraktam a pólót az ágyamra.
- Értem – bólintott.
Egy perc néma csend következett. Keaton engem nézett, én pedig őt.
- Figyelj csak… - kezdtem volna, de ekkor valaki kopogott az ajtón.
- Igen? Szabad – szóltam ki, fürgén elkapva a tekintetem Keatről.
- Kész a vacsora. Gyertek le – nyitott be Kav, a következő pillanatban pedig mér el is tűnt.
- Mit akartál mondani?
- Ráér vacsora után – ráztam meg a fejem és felpattantam. Nyargaltam volna a konyha felé, de Keat elkapta a csuklóm és finoman visszatartott, majd maga felé fordított.
- Furcsán viselkedsz – mondta, tekintetével az arcomat kutatva.
- Nem hinném – válaszoltam végül, meglehetősen bénán.
- Biztos minden rendben?
- Aggódsz értem vagy mi? – Sokkal nyersebben hangzott, mint amilyennek szántam.
Felvonta a szemöldökét és elengedte a csuklóm.
- Nem, dehogy.
- Jól van akkor. Nincs is miért. Minden rendben – bizonygattam, magam sem tudva, kit akarok meggyőzni. Őt vagy sokkal inkább magamat.
Tulajdonképpen minden rendben volt. Csak hirtelen el akartam mondani neki, mit érzek, mennyire hálás vagyok azért, amiért velem jött és azért is, hogy most aggódik értem. Elhatároztam magam.


Következő rész:

2017. szeptember 19., kedd

Újra itt, 16.rész

Avery
„Az igaz barát (...) ugyanott születik, ahol a hősök.”
/Bódi Attila/

Chase pontosan úgy szórakoztatott egész este, mint mikor kicsik voltunk. Mindent bevetett, hogy megnevettessen, én pedig nem álltam neki túlságosan ellent. Mindig is szerettem a vicceit, a bohóckodását. A legtöbbször már önmagában maga a tudat is felderített, hogy azt szeretné, jobb kedvem legyen.
Egy kicsit zavart ugyan, hogy Hunter gyakorlatilag lyukat égetett a hátamba a tekintetével. Néha rápillantottam, olyankor sem kapta el a tekintetét, csak nézett rám mereven. Nem nagyon tudtam ezt hova tenni, így egy idő után úgy határoztam, megkérdezem, mi a baja.
- Mindjárt jövök – ígértem Chasenek, majd eloldalaztam. Beau éppen otthagyta egy kicsit Huntert egyedül, így pont itt volt a lehetőségem. Azonban beelőztek.
Shanica Kinsey volt az, Hunter… Ismerőse, vagy ki.
Így hát nem volt mit tenni, megtorpantam és csak bámultam őket. A lány Hunter dereka köré fonta karjait és csábosan rámosolygott. Hunter ezúttal nem viszonozta se az ölelést, se a mosolyt, hanem megragadta a Shancia karját és lehámozta magáról.
Shancia némileg meglepetten nézett fel rá, valószínűleg ez általában nem így zajlott a múltban. Hunter mondott valamit, amit Shanica felháborodottan vett tudomásul. Hunter nagyot sóhajtott, majd elemelte e lányról a tekintetét és megpillantott engem. Egy másodperc erejéig meghökkent, amiért végignéztem a jelenetet, aztán összehúzta a szemét és ellépett Shanica mellett. Egyenesen hozzám jött.
- Kémkedsz, Ave? – hajolt közel, hogy a nagy hangzavarban halljam, amit mond. Jólesően kirázott a hideg a közelségétől.
- Ugyan miért kémkednék? – igyekeztem megkeresni a hangom.
- Nem tudom – ölelte át fél karjával a derekam és magához húzott.
- Minden percben más lány csüng a karodban, igaz? – kérdeztem halkan, a vállára simítva a tenyerem.
- Lényeges különbség az, ha rajtam csüngenek vagy én csüngök rajtuk – célzott arra, hogy a mi esetünkben ő kezdeményezett.
Nagyot sóhajtottam. Fájt belegondolni, hány lánnyal lehetett együtt az elmúlt hat évben. Csak magamnak akartam.
- Hunter… – vettem egy mély lélegztet, ő pedig végigsimított a derekamon.
- Menjünk, igyunk valamit – invitált, majd elengedett. Meleg érintése nyomán mintha hideget éreztem volna, szinte fáztam. Nem sokáig kellett „szenvednem”, mert a következő pillanatban ujjai megtalálták az enyémeket. Nem fogta meg a kezem, csak összefűztük az ujjainkat. 
- Okés – bólintottam nagyot nyelve és követtem a konyhába.
- Meghoztad a szoknyapecért? – üdvözölt minket elégedett vigyorral az arcán Chase.
- Hallgass! – mordult rá Hunter hűvösen.
Nem tetszett ez a hangnem. Hunter és Chase mindig is nagyon jó barátok voltak, de kis korunk óta mindig köztük volt a legtöbb konfliktus és rivalizálás. Ahogy elnézem, ez a mai napig sem változott.
Ők ketten mindig más féle barátok voltak, mint a többiekkel. Bátran egymás képébe vágták az igazságot és rengeteget versenyeztek egymás ellen. Persze, nem azt mondom, hogy a többiek állandóan hazudoztak volna, de úgy gondolom, vannak helyzetek, mikor jobb a másiknak, ha megkíméljük a teljes igazságtól. Bizonyos határokon belül! Őket viszont ezek a helyzetek sem tartották vissza, ebből volt a sok konfliktus.
- Hunter! – tettem csípőre szabad kezem és szúrósan néztem a mellettem álló fiúra.
- Mi van? – fordította felém a fejét, tekintete nem volt valami kedves. Ahogy a hangja sem.
- Ne beszélj így Chaseszel! – pirítottam rá szelíden, mert valójában viccnek szántam.
- Hát hogyne – engedte el a kezemet, majd a fiúknak biccentve egyet jól otthagyott.


Következő rész:
Előző rész:

2017. szeptember 18., hétfő

Kosársuli, 62.rész

Február 3. hétfő

Az elmúlt egy hétben Konráddal reggelente találkoztunk útközben, hogy egy kicsit ösztönözve legyen a nem késésre. Az már egy másik dolog, hogy ő mit össze szenvedett ezen. Gyakorlatilag, mivel ellenkező irányba lakunk, mindennap túljött a sulin, hogy aztán együtt visszamenjünk. Félreértés ne essél, nem én kívántam ezt így, ő ajánlotta fel, én csupán kaptam az alkalon.
Hétfő reggel révén földrajzzal kezdtünk, így hét harminckor a találkozónkra kijelölt helyen várakoztam, mikor megrezdült a telefonom.
Konrád üzenete: Elaludtam, bocsi. Ne várj rám! 😉
Úgy éreztem, túlságosan is elégedett ezzel.
Az osztályterembe lépve mindenkit üdvözöltem, majd leraktam a cuccaim a padomra és előre vonultam a lányokhoz.
- Sziasztok! – vetettem le magam fáradtan Csenge mellé, mivel Eszti a padon csücsült.
- Szia Lean! – köszöntött boldogan Eszti, egy fürge ölelés közepette.
- Fáradtnak tűnsz. Megint vashiányos vagy? – nyomta a homlokomra kezét Csenge aggódva.
- Dehogy – ráztam a fejem nevetve.
- Hosszú volt az éjszaka? – kuncogott Eszti.
- Tényleg, hol van Konrád? – érdeklődött Csenge kíváncsian. – Mostanában sikerült időben beimádkoznod a suliba.
- Elaludt – forgattam a szemem, mire felnevettek.
- Megint önmaga, mi? – mosolygott huncutul Csenge.
Épp válaszolni készültem, mikor Hanna sorolt első padhoz, közvetlen elénk ugyebár.
- Sziasztok! – köszönt kissé félénken.
- Szia Hanna! – integetett neki Eszti, majd mi is köszöntünk.
Az utóbbi egy hétben Hanna egy kicsit elkezdett hozzánk csapódni, persze kizárólag csak a maga visszafogott módján. Mi nyilván ez cseppet sem bántuk, mert nagyon szimpatikusnak tűnt és szerettünk volna segíteni neki beilleszkedni.
- Hogy telt a hétvégéd? – kérdeztem kedvesen mosolyogva.
- Köszi, nagyon jó volt. Sokat tanultam, meg edzettem.
- Ez tényleg jól hangzik – nevette el magát Csenge, amolyan ironikusan, de nem bántóan.
- Szeretném behozni a lemaradásom – magyarázta Hanna.
- Nem vagy annyival lemaradva, mint hinnéd – nyugattam meg.
Nagyon szuperül kosarazott, nem is értettem, hogy nem került be a anno, fél éve a felvettek közé. Bár azon nem gondolkodtam, ki helyett jöhetett volna. Mindenestere nagyon ügyesen játszott, különösen jó érzéke volt a távoli dobásokhoz. Valószínűleg azért, mert alacsony volta miatt nem gyakran tud betörni a palánk alá.
Konrád üzenete: Kábé tíz percet kések.
Egy apró fintort vágva mutattam meg az üzenetet Csengének, aki felnevetett.
- Mi az? Mi az? – kérdezte Eszti odahajolva.
- Konrád írt, hogy tíz percet késik – közöltem.
- Végre megint önmaga lehet – kacsintott rám Eszti.
- Konrád késni szokott? – érdeklődött Hanna.
- Mondjuk úgy, hogy nála az a pláne, ha időben itt van – magyarázta Csenge jókedvűen.
- Az elmúlt egy hét csak egy ritka csoda volt – folytatta Eszti. – Luca megemberelte.
- De csak egy hét erejére – ingattam a fejem, de én is mosolyogtam.
Luca üzenete: Ez most úgy hangzott, mintha majd szólnom kéne a tanár úrnak, nehogy lemaradj valamiről.
Konrád üzenete: Ja, azt borzalmasan bánnám.
Luca üzenete: Nem tudnál vele együtt élni.
Konrád üzenete: Nem bizony. Kérlek, intézd el, hogy ő is késsen annyit, mint én.
Luca üzenete: Jó, majd bezárom a tanáriba.
Konrád üzenete: Félelmetes tudsz lenni, mikor ilyeneket mondasz halál komoly arccal.
Luca üzenete: Nem is látsz.
Konrád üzenete: De már ismerlek.

(ő ugyan nem Luca, de ez a tipikus "Konrád megint késik" fej)


Következő rész:
Előző rész:

2017. szeptember 17., vasárnap

Sky Wondervood, 12.rész

- Tényleg kaptam egy extra hús szeletet, csak mert én vagyok Sky Wondervood? – mélázom elgondolkodva, a tányéromon heverő három husit vizslatva.
- Ki, hogy tud neked kedveskedni – von vállat Reid.
- Kéred? – szúrom fel a villámra az egyik rántott hús szeletet.
- Finnyás vagy? – szalad fel a szemöldöke.
- Nem. Csak nincs akkora gyomrom, hogy mindhármat megegyem – felelem, mert nem tetszik, hogy megint előre ítélkezik.
- Akkor semmi vega, vegán, fogyókúrás életmód? – veszi át az ételt.
- Semmi – ingatom a fejem.
- Helyes – nyugtázza elégedetten.
Megint az udvaron ülünk, abban a beugróban, ami a búvóhelyünkké vált. Meg kell, hogy mondjam, élveztem az ebédet Heathszel meg a barátaival az ebédlőben, de itt sokkal nyugisabb. Jobban tetszik felhajtás nélkül. Még ha Heath nem is akart felhajtást, ott az elkerülhetetlen.
- Hogy tetszik a suli? – érdeklődik Reid.
- Klassz – mosolygok, mire gúnyosan összehúzza a szemét.
- De?
- De nem olyan, mint a vágyaimban – mondom ki őszintén.
- Vágyaid voltak a gimiről? neveti el magát hitetlenül.
- Ne nevess ki!
- Arról ábrándoztál, milyen átlagos fiatalnak lenni? – vált komolyra.
- Igen! – vágom rá azonnal. – Pontosan erről. Néha nagyon hiányzik.
- Mindennek meg van a maga ára – jegyzi meg bölcsen.
- Úgy kellett volna befutnom, mint Hannah Montana – sóhajtok fel.
- Mint ki? – vág értetlen arcot Reid, próbálva megérteni engem.
- Hannah Montana. A sorozat. Parókával meg sok sminkkel lépett fel mindig, így az igazi énje rejtve maradt – magyarázom lelkesen.
- És senki nem ismerte fel? Nem jöttek rá, hogy valójában ő - kezdi volna Reid, de itt elakadni látszik.
- Miley – segítem ki.
- Miley – ráncolja a szemöldökét. Az arcára van írva, hogy épp azon mélázik, miért is próbálja ezt megérteni.
- A valóságban ez nem így volt, ez csak egy sorozat, szóval mindegy – tárom szét a karom tehetetlenül.
- Most megpróbálom az összes zagyvaságot kiszűrni, amiket itt összehordtál és megragadni a lényeget – bólint kifejezéstelen arccal, mire elnevetem magam.
- Okés.
- Szeretnél átlagos lenni – értelmezi tehát a helyzetet Reid.
- Igen.
- De az éneklést nem adnád fel – folytatja.
- Nem én.
- Úgy akarsz énekes lenni, hogy nem vagy híres – zárja le a gondolatmenetet.
- Bizony.
- Nagyon vadak az álmaid – jegyzi meg végül, mire ismét felnevetek.
- Minden percét imádom az életemnek, szeretem a rajongóim, a fellépéseket. Imádok énekelni és táncolni, nagyon rendes emberekkel vagyok körülvéve, így nem is illene panaszkodnom – ingatom a fejem.
- Teljesen érthető, hogy olykor valami másra is vágysz – nyugtat meg Reid kedvesen.
- Azt reméltem, itt találok egy kis nyugalmat. Hogy majd hétköznapinak érezhetem magam – szalad ki a számon. – Ez elég beképzeltnek hangzott – hajtom le a fejem bocsánatkérően.
Reid épp mondani készül valamit, de aztán tekintete megakad valamin és inkább becsukja a száját. Abba az irányba fordítom a fejem én is. Meglepő látvány tárul a szemem elé.
Nem sokkal arrébb egy fa tövébe egy nagyban hadakozó fiú és lány érkezik. A fiút azonnal felismerem, még ha háttal is áll nekem. Heath az. 


Következő rész: